Kultvers

Stopitcs Angéla.

utolsó-előtti vers,
ami amit megelőz, az az utolsó,
és a kígyó lassan a saját farkába harap,
a mőbiusz-tekercs körbeszalad.
 
én vagyok a kezdet és a vég,
"zdu njucsev zsda u'n delég"
ahogy az orosz költő mondja,
csak neki még nem volt mikrofonja.
 
lehetnék én is az az orosz költő,
de valójában tudod, h nem lehetek,
hiszen ezt a költeményt,
nem első szám első személyben írtam volna meg.

ma reggel zátonyra futott a nyelvem,
szám tengerében léket kaptak a szavak,
alighanem gittet nyeltem,
emiatt a beszédkészségem elvesztettem.
 
gyorsan, kérek egy kis feloldozást tőled,
hozz valamit, mert szájzáram lesz,
és akkor a karrieremnek vége hirtelen,
ugyanis az én szakmám énekes.



 

túl mindenen, túl időn és téren,
túl zöld mezőkön, túl kék égen,
túl túlértékelt múltbéli vágyakon,
kósza, el-eltűnő lány-árnyakon,
sarokba dobott szoknyán át,
ledobott harisnyák tengerén,
egy élő felismerés hasít belém,
késsel megvágtam a herém,
pedig a nagyszüleid most jönnek elém.
 
eltűnődöm múlton és jövőn,
hogy jó lesz-e nekünk ez az új világ,
amit csak az a bölcs ért,
aki a fagyi alá rakja a tölcsért;
 

szédülünk a csillagok alatt,
együtt, szabadon,
a gondok nem nyomasztanak.
fázol, látom, de jó a hideg,
jólesik;
néha, ha érzed, hogy élsz,
és látod, annyira kicsik mégsem vagyunk,
mint a csillagok az égen.
fent nem múlik semmisem,
örökké álló idő engem mégsem csábít,
mert idelent ugyan elmúlhat minden,
de odafent nem fázhatunk együtt sosem.

látjátok feleim, szemetekkel,
búcsúzom ezennel,
és letészem a lantot, nyugodjék,
ebből most ennyi elég.
fantasztikus közönség vagytok,
remélem találkozunk még,
ha jól megfizettek, pár év múlva
egy búcsúkoncertre összeállok még.

holnap elmegyek annak a helynek a legmélyére,
ahol a virtuális valóság a valóság,
és az az élet, amit most élünk,
onnan nézve csak egy távoli álom már.
 
az internetről írok, ha nem jöttél volna rá,
ez az a hely, ahol a virtuális valóság a valóság,
ez az, ahonnan az az élet, amit most élünk,
csak egy távoli álom már.
 

mit hoztál ma nekem?
mutasd a tenyered,
hoztál-e ajándékot?
hoztál-e kenyeret?
 
kapok-e ma tőled valami ehetőt,
vagy drága holmit, ami pénzzé tehető?
kell, hogy kapjak ma is valamit,
lehet az pénz is, az elkölthető.
 
nem azért vagyok veled,
hogy ne kapjak semmit,
nem azért vagy velem,
hogy ne vegyél nekem semmit.

 

átfestem a köldököd körüli részt,
fényes neon-szín festékkel,
hogy a sötétben világítson éjjel,
esetleg ha keresném a köldököd.
azt a tányért idelököd?
eszem,
falatozom a fénynél,
amit a neon áraszt magából,
és közben végiggondolom a múltam,
hogy néha jó döntést is hoztam,
például, hogy befestettem a köldököd,
így éjszakánként nem kell villany,
ha ruha nélkül alszol,
és be sem vagy takarózva.

biztosan jól vagy, felhők
ott úsznak az égen, ha felnézel
láthatod; nézhetsz jobbra, balra,
de minden kirakatbábu csak bábu!
ott lesnek rád, és mondják
gondolj bele, milyen jó neked
ott kint, a kirakaton kívül
te elmehetsz, és ő rád nevet.
 

fejemen sapka.
megyek a bálba,
ahol vár rám a reménykedés,
a legszebb ruhám viszem,
de fel nem veszem,
amíg táncra nem kérsz.
 
táncolunk.
Te lassan, elegánsan,
én gyorsan, visz a lábam,
meg nem áll soha,
a csend se zavar.
 
fejemen sapka.
bebasztam.
a legszebb ruhám hoztam a bálba,
de ott hagytam a ruhatárban.

eltünedezem a lélek-vesztő lélekvesztődben,
a helyről ami az otthonunk lett,
és ha olyan már, hogy én, nincs is többé,
a majdani végtelen nem-lét tengerében
ennek jelentősége sem lesz.
ha majd elmerülünk végképp.

tegnap találkoztam az üknagymamámmal,
főzött nekem ebédet is,
elég jól van a korához képest,
vajon ilyen öreg leszek-e én is?
 
pénteken voltam egy bárban,
találkoztam egy idegennel,
ő még fiatal, előtte az élet,
megkérdezte, hogy iszom-e.
 
nem voltam szomjas, így nem ittam semmit,
az idegent otthagytam a bárban,
kint nagy cseppekben szitál a köd,
táncolni megyek az üknagymamámmal.
 
először hip-hopot majd technot,
végül ritmikus rockandrollt,
befejezésül szépen hazavittem,
utána mégiscsak visszamentem a bárba találkozni a kedves idegennel.
 

menekülő vágyak elől menekülök,
jönnek utánam, hiába tűnök el,
előlük, menekülni nem lehet,
szembenézni velük nem merek.
 
rohanok, futok, de űznek, hajtanak,
vad kísértések, el-nem-múló álmok,
ha becsukom szemem, akkor is jön az álnok
vágy-zuhatag és nem ereszt.
 
Vágy! dobhatok én feléd
kancsót, kőt vagy herét,
mindegy!
nem eresztesz el, jössz utánam!
hát csak gyere, és nézd a hátam,
mert én soha meg nem állok,
isten veletek, üldöző-álmok.

lelked ajtaján benyitok, körülnézek,
tetszik ez a hely, a bútorok szépek,
falakon festmények, fényképek,
azt hiszem maradok sokáig.
 
lelked szobájának ablakain át
egészen máshogy néz ki a világ,
a levegő friss, a fű szép zöld,
az ég ragyogó kék, olyan, mint rég.
 

ha majd végképp eleged lesz belőlem,
ha majd végképp eleged lesz belőlem,
fogsz-e nekem írni búcsúverset,
ami jár.
 
mert ennyi nekem jár, búcsúvers jár,
ha a tűrőképességednek vége már,
és engem elviselni tovább
módodban nem áll.
 
felkúszunk a létrán a padlásig,
ott cserélünk, jön a másik,
aztán a kerekek szögletesek lesznek,
a varjak végül lőport esznek.

ki a miniszter, ki ma a miniszter?
hol a kő a hárfán,
hol a húr a pajzson?
mit tettünk vagy hallottunk, hova él meg újra,
mikor jön a látvány,
hallod, mikor hozzák újra?
 
hol a kép a kapron?
hol a tűz kék fénye?
mi az élet, macska?
ki jön ma eléje?
 
hová visz a nyálka?
messze, messze délre?
mit akar a kordon,
és ki a legszebb, én? Te?

körös-körül pusztaság, csend, béke,
ma az idő visszafelé jár,
egyre fiatalodik a világ, és én is,
nyár után különös tavasz vár.
 
az idő kereke visszafelé forog, ahogy mondtam,
az előző versszakomban,
amit az után írtam meg,
hogy a második versszak kész lett.
 
hátrafelé futok, hogy a munka előtt hazaérjek,
lenyelem a reggelim, és csak utána rágom meg
így élünk visszafelé, mi emberek,
de ezt csak álmodtam, most már felkelek.

ma egy hete, hogy elhagytál engem,
itt ázom az esőben azóta is,
kereslek szűk utcák kövén ülve
idelent a városban valami eltűnik
 
egész nap várlak ott, ahol régen
görcsösen akarom az időt megfordítani
és elmerengek azon a tavalyi télen,
régi szerelmek különös útjain.

arcom a tengerpart homokjába dugom,
és nézem,
ahogy a dagály elmossa ránctalan lenyomatom.
élek.
 
lélegzem, szeretek, van testem, van lelkem.
de ki a teremtőm?
hol a határ, ami minket vár,
hol a végzet, mi a kényszer,
ami minket hajt,
hogy felfedezzünk,
hogy megnevezzünk,
hogy veszélyeket keressünk,
az óceán partján és a tengereken,
az űrben, a földön, a kék egeken,
és hol lesz a sorsunk temetője?
életünk végének kikötője...
csukott szemmel szédüljünk le a szikláról, a mélyen hullámzó vízbe,
vagy inkább porogramozzuk be az androidot, hogy lőjjön le minket, tízre.
 
tíz.
 

csöpp.
csöpp-csöpp.
csöpp-csöpp, csöpp-csöpp,
elromlott a csap,
és én csak fekszem a földön.
hallgatok.
Ti renegátjai a csendnek,
hol vagytok, féltek tán tőlem,
vagy a kutyámtól?
 
holnap,
igen holnap.
nem ma, hanem amikor az óra átvált éjfélre,
vagyis holnap.

kezicsókolom idős ember az utcán,
szervusz, ifjú újszülött,
mindannyian a honfitársaim vagytok,
és ennek eléggé örülök.
 
az méz ott? kérek mézet,
a teámba kell ugyanis,
jó lenne, ha ma már mézzel ihatnám,
felteszem, örülnél te is.
 
én annyira megértő vagyok akkor, amikor te nem,
hogy megértem még azt is, amit te nem,
és ezért nem kell sokat küzdenem.
mert a férfi is és a nő is egy nem.
 

hiszen tudtuk, hogy jönnie kell,
onnan, ahonnan vártuk,
lassan már itt lesz, igen
valami távoli földrész
atavisztikus tájképe;
gyűlölnek a sziklák, elhal a mező,
ti pedig néztek az égre
onnan várjátok, a messzi kékben
kigyúl egy kései értelem

A számban ping-pong-labda, a kezemben bélyeg,
minden lány ilyen srácot akar férjnek.
Holnap házasodom, ezt ma döntöttem el,
de fogalmam sincs, hogy kit veszek el.
 
Egy csinos női lábat rázok epilepsziás-rohamban, keményen,
mindezt azért, hogy vonzó legyek a másik nem szemében
a földön fekszem, eléggé néznek a lányok,
a zsebemből hullanak ki a kajautalványok.
 
felnézek, a lány derűsen néz vissza rám,
megszólalnék, de a ping-pong-labdás a szám,
összefogástól a kicsik is nagyok,
szülinapom van, hetvenéves vagyok.