Kultvers

tudnod kell, h sosem hazudtam neked,
kivéve, amikor azt mondtam, hogy gazdag vagyok,
de ezt is érted tettem,
hogy lefeküdj velem.
 
kölcsönkért pénzt szórtam el,
de ez nem hatott meg téged,
emiatt neheztelek rád,
és az összeget most visszakérem.
 
amikor azt kérdeztem a bárban,
hogy szomjas vagy-e,
azt nem azért tettem,
hogy ne járj velem.
 
nagyon csúnyán átvertél,
pedig a szándékaim tiszták voltak,
kérlek adj nekem ötvenezret,
és nem láttuk egymást soha.
 
nagyot csalódtam benned,
jó kapcsolat lett volna.
elég tiszták az érzéseim,
de ha ez nem kell, menj máshova.

lesétálok most már a partra,
sziklákra rajzolok jeleket,
olyanokat, amik megmaradnak
akkor is ha én már nem leszek.
 
éjszaka van, csillagok néznek
tűnődöm ebben a csendben,
hogy Te most éppen merre járhatsz,
és mi van a fejedben.
 
lehet, hogy az óceán másik oldalán
Te is a sziklába jeleket vésel épp,
csak hát erre elég kicsi az esély,
valószínűbb, hogy alszol már.

szia, látom, ismét pizsamában állsz
itt előttem, pedig máshol laksz.
Komáromban, vagy Kárthágóban,
nemtom, de mindegy is ez most.
 
felöltöztél tiszteletemre,
nagyon helyes, nagyon helyes,
kár, hogy a melltartót
a pizsamán kívülre vetted fel.
 
pedig nem néznél ki rosszul,
de ez a hiba most sokba fog kerülni,
mert az összképet romboltad le ezzel,
hibádat helyrehozhatod egy arsenal-mezzel.

zászlók lobognak újra
jön az éjszaka
kérlek ne kérdezz most semmit,
és add ide a zoknidat.
 

Vajon ha palesztin macska lennék,
Jobban várnám a világvégét,
Mintha fűszál lennék egy aranytojáson,
Amit, mint gyepmester, ide-ások?
 
Vagy tán én lehettem volna az az énekes,
Akinek, ha nincs nála cash,
Bemondásra elfogadják a nevét,
Mert mindenki ismeri a fejét?
 
Nem, nem lettem se macska, se énekes,
Se tango, se cash,
De ha valaki nyerne egymilliárdot,
Akkor bejárhatnám az egész világot.
 

még nagyapámé volt hajdan ez az állólámpa,
kopottas, büszke, évszázados darab,
szívét-lelkét beleadta az asztalos, a szakember,
és nem tört meg az évek alatt.
 
most, a padláson újra rátaláltam,
gondoltam, letisztogatom,
mert új irányt vesz az életem,
holnaptól rúdtáncolni fogok.

szép szemed rám veted lassan,
a tél elmúltával
egy ideig nem kell félnünk a hidegtől.
ébred az élet, múlik a halál,
mi pedig, mélyeket lélegzünk,
magunkba szívjuk az éledés ízét.
 
az este még hamar sötét,
a reggel talán kicsit hideg,
de napközben érezni,
hogy a levegő újra megtelik élettel.
 
nálunk van már minden remény,
újra a miénk a jövő,
és kibaszottul, kurvára nem számít semmi,
hiszen a nyár lassan eljő.

Füst van,
az erdő kiégett,
egy zöld madár
már elindult.
A ki nem mondott szavaim
holnap visszatérnek.
valahol a ködben
piros a lámpa.
 

szinte minden pillanat egy év
amikor nem vagyok veled
rájövök, az idő nem egyenesen halad tovább.
 
arra megy, amerre akaratunk hajtja,
 
veled még az időt is uralom.
ezt tudjuk mindketten jól, mégis
rád mutatok, és eldobom én is
szerelem-darabjait a múltnak,
egyesével letépve egy elfakult virág -
múló szirmait a múltnak.
 

fekete-fehér képekből rakom össze a jövőm,
csak a múltam színes és gyönyörű,
de előttem még komor, setét évtizedek állnak,
így a továbbiakban csak rettegve várom az eljövőt.
 
öklendezem.
kilöki szervezetem a jövő levegőjét,
azt az oxigénlöketet,
amit csak később kellene belélegeznem.
 
menjetek!
menjetek innen vad víziók lottónyereményről!
új autóról, playstation négy-ről!
még nem jött el a Ti időtök, hogy megkeserítsétek
azt az életet, amit most épp élek.

próbálok úgy tenni,
mint ha nem vettelek volna észre,
mintha minden rendben lenne
és a vérnyomásom sem az egekben...
 
de remegek,
és a gyomrom összeszűkült,
annyira tetszel,
és már elég rég meg akartam mondani,
hogy nem utállak.
 
holdbázisról származó fémember,
aki térdét hajlítani nem tudja,
kötött pályán halad az útja,
és nagyon hülyén néz ki.
 
így érzem magam.
bekapok egy falatot,
éhes vagyok.
 

szín-szivárvány, föld-tüzijátékkal,
jön a mindent megváltoztató ébredés,
ha nincs több hang, akkor dupla olyan éles a fény,
örülök annak, hogy ma is mellettem ébredtél.
 
hozok Neked reggelre levest,
ha megeszed, nem leszel ma sem beteg.
lábaid árnyéka a falon
a hőtérképen, a hátsó udvaron.
 
távcsővel nézlek egész közelről,
de hibát nem találtam ma sem,
akkor fel is keltelek halkan,
jó reggelt kedvesem,
jó reggelt kedvesem.

Most nem kattog az óra a szekrényen.
a zoknid a vállamon pihen.
fesd ki a szemed ma éjjel.
főzni fogunk.

 

ma reggel, hideg hajnalon,
a buszon, a metrón, a villamoson,
végigsöpört a nagy hír,
hogy nincsen több tapír.
 
elpusztult az állatkertben az utolsó példány,
remélem, nem fájt a foga,
így az emberek nem térnek be több ilyen állatért
a tapír és írószerboltba.
 
aludj jól utolsó tapír,
ez volt a Te nagy búcsúd,
reméljük, jól fogsz audni,
és találkozunk az alfa centaurin.
 

szabadon zuhanok, alattam a táj,
csendesen közelít felém a nagytemplom,
ejtőernyőm zsinórja a kezemben pihen,
a döntés is ott van, hogy mikor nyitom.
 
névtelen vagy, és én el nem nevezlek,
különösen most nem, mikor éppen zuhanok,
csalódtál most biztosan,
de azt te sem gondoltad komolyan,
hogy zuhanok és közben neked nevet adok.

esett az eső, az illata még mindig itt van,
a hajad esős volt, esőtől illatos,
annyira fiatalok voltunk.
 
én úgy szeretném újra, megint átélni,
ezt a kis múltat,
ez a tegnap része már, de még mindig hat rám,
 
éjjeleken át buszozni,
át a városon,
az vágyakkal teli ismeretlenbe,
még alig fiatalon.
 
a jövő lesben állt,
fente a fogát ránk,
és mi rá se hederítve
futottunk tovább mellette.
 
ma is néha látom, ahogy rohanunk az esőben,
és nem számított semmi más, nem érdekes a másnap.
nekem minden esőben ez a pillanat van.
 
valakik, aki mi voltunk,
újra az esőben futnak,
és örülnek annak,
amire mi csak azt mondjuk, elállt végre
így múlik el a világunk dicsősége
fájhatna, de nem is fáj igazán,
inkább csak jó, hogy megtörténhetett,
és néha elmosolyodhatok azon,
hogy olyanok voltunk, amilyenek.

hétfő éjjel, kedd reggel,
szerda este, és péntek,
ezek napjai egy hétnek.
de én szombaton születtem a földre.

látom a hátad,
látom a hátad és emlékszem,
hogy ezt a hátat láttam már régebben,
néztem;
Az idő csak kicsit változtatta meg,
de a hát sosem lesz ráncos,
így innen nézve, nem is öregedtél meg.
ne fordulj meg,
és ha nem fordulsz meg,
becsaphatsz:
azt hiszem majd, hogy az idő nem fog rajtad.

látom a felhőket a tó felett,
elrejtik a nap melegét kicsit,
és biztosan jó így fürödni,
nyáron, a melegben.
 
kár, hogy már az ősz közeleg,
hidegebb reggelek, hulló falevelek,
és a következő nyár
most van a legmesszebb.
 
de ez a természet rendje,
a nyárnak múlnia kell;
és a nyirkosabb őszt
egy kurva hideg tél váltja fel.

hajnal van újra,
egy egész hét ért véget,
a nyugalom napjai közelítenek száraz törölközővel ázott, tépett ruhámat felváltani, és ez jó.

járom embert-nem-látott ösvényeit az erdőnek,
látom az óceánt, mit hullámok tagolnak,
ott vagyok én a Nílus partjain épp úgy,
ahogy az egész földgolyón te is ott vagy.
 
leülök csendben reggelizni a norvég fjordokon,
ebédelek Rióban, hol minden csupa tánc,
vacsoránál már Londonban találsz,
és az esti teát már Pesten iszom meg.
 
én vagyok maga az utazás,
távoli tájakra, örök városokba,
de az utazás mindig drága,
viszont ez a körút nem került sokba.

A hasadról falatozom.
lassan eszem a grillcsirkét,
kérlek ne mozogj.
a köldöködben majonéz.
 
mi így vagyunk szabadok.
egymás hasáról falatozunk,
mindig így telnek az esték,
a holnapi menü spenót.

vajon mikor az utolsó lépést teszem,
az utolsó lélegzetem kilélegzem,
lesz-e a kezemben kóla?
vagy a karomon kristályóra?
és éppen jobbra nézek, vagy balra?
mindegy is ez,
mert még legalább harminc évet élek,
ha nem negyvenet.
és addig inkább máson gondolkozom,
nem amiket fent írtam, nem azon.

Suhanunk az égbe fel,
olyan jó lehet az a végtelen rend,
ami ott fent várhat ránk,
gyere gyorsan, nehogy lemaradjál
 
fussunk egy felhőn át,
innen fentről teljesen más a világ,
ne nézz le szédülni fogsz,
ködszitálás, múló táj.
 
nézd csak, a városok
mindegyike csak egy halvány pont,
ha akarod, bárhol megállhatunk,
kicsi a föld, sok a titok.
most te vezetsz, és én bámulok.

izzadva ébredek, hánykolódva alszom,
lázas a lelkem, vajon majd mit szólsz,
a levélhez, amit tegnap írtam neked,
amiben megírtam mindent, amit lehetett,
megírtam a múltunkat és jövőnket,
megírtam neked,
hogy tervezd az életed,
hogy alakítsd a sorsod,
megírtam mit tehetsz
és mit nem tehetsz
ha azt akarod, hogy még velem lehess.
 
úgy döntöttem, igen: adok még egy esélyt,
talán nem kéne; túl nagy a veszély
hogy nem azt csinálod pontosan, amit mondok,
és ettől én nem leszek túl boldog.