Kultvers

felkelt a nap, elmúlt az éjszaka,
az álomvárak hiába várnak,
ma nem megyek haza,
búcsút intek hűséges világuknak estig.
 
gondolkodom,
hogy mielőtt felemészt ez a mókuskerék,
az ágy, a dívány, a fogkefék,
tudunk-e úgy álmodni még,
ahogy tudtunk nem is olyan rég.
 
álmodhatunk-e újra lángról,
ami a lelkünkben mindig táncolt,
vagy végülis lelassulunk mi is,
mint emiatt lenézett őseink.
 
nem tudom.
csak azt tudom,
hogy a munka vár, és nem lenne jó,
ha holnaptól nem várna,
és a munkanélküliség minket is megtalálna.
irány a gyárba, irány a gyárba.
 

minden válasz minden kérdésében
ott van a hang, ott van a lélek,
eltűnsz, felbukkansz percenként,
nem látom, amit te látsz, nem is érdekel.
 
nem ismerlek, mint ahogy ezer emberen kívül
a többi hétmilliárdot se ismerem,
se az oroszlánokat, hangyákat, meg a kézfejedet.
fejen állva osztom az észt egy üzemi wc-ben.
 
négy ember tartja a testem, ők beosztottak;
két betanított munkás, és két diplomata.
remegő hangon kérdezik tőlem,
elengedhetnek, vagy fogjanak még.
őket azért már ismerem rég.
 

fekszem, az óceán homokja borítja testem,
jól esik a semmittevés,
bízom benne, hogy a felém rohanó dagadt fiú
nem rúg a homlokomba.
fájna.
 
fájna, mint minden idegen emlék a kertitörpe lelkében,
vagy mint a rétisas karmainak gyenge szorítása.
 
ha beleragadok a homokba, ugye kiásol?
elijeszted-e a kövér agresszív gyereket,
vagy inkább legyintve hagysz ott a pusztában,
turistalátványosságként, igaz-e?
 
inkább kérlek áss ki most, áss ki a homokból,
nem bízom a közeledő dagadt sunyi gyerekben,
megelőző csapással kell sújtanom,
mielőtt a homlokomra lépne.
 

combbal próbálom kinyitni az ajtót,
egy új korszak hajnalán,
így illendő talán,
de nem megy;
kapaszkodom a mennyezetbe.
 
nem jutok be a szobába,
ahol lehet, hogy vár rám pizsamában
egy hívatlan vendég.
 
épp felkel, és visszateszi
naplómat a helyére,
el-eltűnődik, hol késem.
 
félek, ha kinyitja az ajtót,
rossz helyen fog eltalálni,
és leesem a mélybe.

ááááááááááááááááá!
micsoda fájdalom,
ááááááááááááááááá!
szemem barna ívett húz
a túlexponált valóságon
ááááááááááááááááá!
 
óóóóóóóóóóóóóóóóó
micsoda öröm, látomás,
zuhanyból folyó víz,
az ágy az állomás,
kezdenek visszaesni rám
a kimondott szavaim,
eee iaei á a i o o a a i

sietek, futok, hogy odaérjek
a nyálkás, zöld ebédre, amit
a japán császár szolgál fel nekem.
meghívtak.
vendégségbe.
 
oda kell jutnom, át a blahán,
kidőlt sikátorok során át,
melyekben a falfirkák még múlt századiak,
és a szerzőik rég családapák.
 
korok múlnak, de van dolog, ami örök,
az, hogy ha éhes vagyok,
annak nem örülök.
a császár vár,
tovább nem beszélhetek hozzád,
ennyi mára,
szajonára.

mint nyúl, szakadó esőben,
ha röhög a rókán amelyik elázott,
majd répákat hátrahagyva fut,
villámok kereszttüzében,
 
mint csikorgó hang forrása,
amikor siketek között van,
és így olyan, mintha nem volna,
hiszen senki sem hallja,
 
mint naptár, amin a nyomdahiba
végzetes sebet ejt a dátumokban,
mint ezek mind,
amiket a fenti soraimban írtam,
 
így nézlek ma éjjel,
de végül elaludtam.

dédnagyapám jak-bőr maszkja van az arcomon,
szememből most az ő tekintete néz rád,
testem befestettem ősi ábrákkal,
ruha nélkül így megyek az utcán.
 
Apám a Himalája, anyám az Alpok,
dédnagyapám meg jak volt,
fáj a kezem, megerőltettem,
kérek fáslit, ha beértem a munkahelyemre.
 
jó napot, főnök, jöttem dolgozni,
dédnagyapám jak-bőr maszkja van az arcomon, tudom,
viszont a kezem fáj, megerőltettem,
egy kis fáslit, vajon, kaphatok?

fiatal vagyok és felelőtlen,
a pezsgőt is feléd tartva nyitom ki,
bemutatok az ukrán határőrnek,
holott Ukrajnából még nem engedett ki.
 
gyere, ordíts az arcomba halkan,
ez minden, amit tehetünk egymásért,
ugráljunk önfeledten csendben,
semmi másért, csak a lázadásért.
 
tarts bakot, fejest ugrom a kirakatba,
megtehetem, mert fiatal vagyok,
az egész világ jófejnek tart,
utálom a csendet, zajt akarok,
zajt zajt zajt zajt!
 
ZAJT
 

mint patkány,
aki ha költözni akar,
előveszi a távirányítót
és csatornát vált,
úgy vagyok én is remete
a messzi hegyekben,
ahol az emberek távol vannak tőlem,
de az interneten jelen lehetek.
 
ez az igazi magány,
szél, víz, mező, és egy pendrive,
így távol maradhatok a zajos várostól,
itt csak a madarak, és a winamp szól.

letörlöm könnyeidet, ne sírj drágám.
senki sem ígért könnyű győzelmet,
tudtad jól, hogy az élet kegyetlen,
de eső után mindig jön a szivárvány.
 
vedd fel ezt a páncélt, nagyapád ebben harcolt,
és bár sohasem nyert harcot,
szerencsét hoz ez.
múló dicsőséged feltámad, ha hordod.
 
most letépem a bajszod.
tudom, hogy fáj, de holnapra kialszod,
sokkal jobban leszel.
holnapra nem fáj már a bajszod helye.